Az i. e. 3. évezred második felében használt sumer írás vegyes, logografikus–fonografikus írásrendszer volt. Kétféle jelet tartalmazott: logogramokat, vagyis olyan szójeleket, amelyek jelentésük szintjén egy teljes szót képviseltek, illetve fonogramokat, amelyek egy hangsorozatot jelöltek. Sok jel a szövegkörnyezettől függően logogramként és fonogramként egyaránt használható volt.
Ha egy logogramnak egynél több lehetséges kiejtése volt, kiegészítő jelek kapcsolódhattak hozzá. Ezeknek két típusa létezett. Ha a kiegészítő jel logogramként működött, determinatívumnak nevezzük: ez az előtte vagy utána álló jel jelentéstani osztályát határozta meg. Ha viszont fonogramként működött, fonetikai komplementumnak nevezzük: ez az előtte vagy utána álló jel hangértékét pontosította, miközben a szó egészét vagy egy részét megismételte.
Az imént leírt írásrendszer hosszú fejlődési folyamat eredménye volt. Az i. e. 4. évezredben a sumer írás még tisztán logografikus volt: a jelek vagy a jelölt tárgy képi ábrázolásai, vagy absztrakt szimbólumok voltak, amelyek elsősorban közigazgatási hagyományokból eredtek. A már meglévő logogramok használata kétféleképpen bővülhetett:
- Jelentésbeli társítás révén: egy logogram új kiejtést kaphatott, ha egy metaforikusan vagy metonimikusan kapcsolódó jelentésű szóra kezdték használni.
- Hangzásbeli társítás révén: egy logogram új jelentést kaphatott, ha az újonnan hozzákapcsolt szó hangzása hasonlított az eredeti szóéra.
Ezek az újítások lehetővé tették, hogy a sumer írásrendszernek ne kelljen minden egyes szóhoz új jelet létrehoznia. Logogramokat egymással is össze lehetett kapcsolni, és így új szójeleket lehetett alkotni. Egyes összetett jelekben csak az alkotó logogramok jelentése számított, más esetekben azonban az egyes jelek olvasata hangjelölő támpontként szolgált, és segített egyértelműsíteni az új, továbbra is logografikus jel olvasatát. Ezen a technikáknak köszönhetően a jelek száma nagyjából hatszáz körül maradt.
A fonogramok logogramokból fejlődtek ki. Maga az eljárás már korábban is ismert volt: egy logogram olvasata felhasználható volt egy összetett jel olvasatának pontosítására. Amikor igény támadt arra, hogy absztrakt nyelvtani morfémákat is írásban rögzítsenek, olyan logogramokat választottak ki ezek jelölésére, amelyek megfelelő hangértékkel rendelkeztek. Bár ezek voltak az első fonogramok, talán pontosabb lenne őket grammogramoknak nevezni. Ugyanis a hasonló hangértékű jeleket nem alkalmazták szabadon és általánosan, hanem csak egy korlátozott jelkészlet kapott ilyen funkciót. Jagersma1 szerint a jelek kiválasztásakor nemcsak azok hangértékét vették figyelembe, hanem más tulajdonságokat is, például a magánhangzó hosszúságát is.
A sumer írásrendszer még az i. e. 2. évezredben is erősen logografikus jellegű maradt, ami megnehezíti számunkra, hogy egy szótövön belül hangalaki vagy morfológiai változásokat felismerjünk. A nyelvi leírás szempontjából további nehézséget jelent, hogy a „grammogramok”, vagyis a nyelvtani morfémák lejegyzésére használt grafémák rendszerint nem tükrözik a morfémák alakjában bekövetkező változásokat. A /nu/ tagadó partikula például /la/ alakúvá változhat, ha a /ba/ szótag követi. Úgy tűnik azonban, hogy az írnok döntésére volt bízva, vajon az adott szót a /la/ ejtésű fonogrammal írja-e le, vagy pedig a tagadó partikula jelölésére szokásosan használt grammogrammal, a nu- jellel, függetlenül a tényleges kiejtéstől. (Lásd később a 16. lecke 16.1. fejezetét.)
Ugyanez történik a terminatívuszi esetraggal =/še/ is. Ezt a ŠE₃ jellel írhatják — amelynek olvasata lehet -še₃ vagy -eš₂ — még akkor is, amikor biztosak lehetünk benne, hogy egy /a/ magánhangzóra végződő nyílt szótag után valószínűleg pusztán /š/-re rövidült. Ilyenkor következetesen inkább a fonografikus -aš₂ jel használatát várnánk.
Az i. e. 3. évezredi sumer írásrendszer még egy további okból is tökéletlen eszköz a szövegek fonémikus lejegyzésére: a szótagvégi mássalhangzókat a nyelvtani morfémák írásában gyakran figyelmen kívül hagyták. Az írásrendszerből egyszerűen hiányoztak a zárt szótagok megfelelő lejegyzésére szolgáló jelek. Ennek a hiányosságnak az áthidalására kétféle eljárás alakult ki. Eblában, az i. e. 3. évezred közepének egyik fontos városi központjában, egy zárt C₁VC₂ szótagot egy további CV-jellel írtak le úgy, hogy a második jel megismételte az első magánhangzóját: C₁V–C₂V, amelyet C₁VC₂-ként kellett olvasni. Mezopotámiában az i. e. 3. évezred végén VC-jelek egy csoportja került használatba. Ezek főként olyan CVC-jelekből származtak, amelyek eredetileg /ʾ/ fonémával kezdődtek; ez a hang azonban az évezred végére szinte minden környezetben eltűnt. Itt a zárt szótagot így írták: C₁V–VC₂, amelyet szintén C₁VC₂-ként kellett olvasni. Ennek az eljárásnak a használata azonban választható maradt, bár az i. e. 2. évezred kezdetéig egyre rendszeresebbé vált a sumer szövegekben.
Szintén az i. e. 3. évezred végén jelent meg egy új módszer a magánhangzó-hosszúság jelölésére: az úgynevezett plene-írás, vagyis egy további V-jel hozzáadása a hosszú magánhangzó vagy a magánhangzó-összevonás jelölésére. Bár a plene-írás bizonyos környezetekben gyakran és következetesen előfordul, soha nem vált a hosszú magánhangzók írásbeli jelölésének általános normájává.
következő fejezet:
1 Bram Jagersma holland nyelvész és sumerológus, a Leideni Egyetem kutatója, illetve oktatója volt. Legismertebb munkája a 2010-ben benyújtott, mintegy 750 oldalas doktori értekezése, az A Descriptive Grammar of Sumerian („A sumer nyelv leíró nyelvtana”).